Legendáink döntős emlékei (2. rész: Fekete Róbert)

- Azt ne mondd, hogy izgulós voltál, mert azt nehéz bárkinek is elképzelni.

- Azért volt bennem mindig drukk, főleg egy-egy fontos meccs előtt. A szurkolók mesélték, ha látták rajtam a melegítés alatt, hogy ott lebeg előttem a lila köd, akkor tudták, azt a meccset megnyerjük. Nem emlékszem az éjszakámra a mindent eldöntő, 1996-os Dunaferr elleni találkozó előtt, arra viszont igen, hogy a reggeli sétát a PICK-szurkolókkal tettük meg. Délelőtt 11 órakor volt a Dunaújváros elleni bajnokink. Korán volt, így hatalmas lökést adott mindannyiunknak, hogy sok-sok szegedi volt velünk, olyan töltést kaptunk, amely elkísért bennünket. Amikor pedig kifutottunk a pályára, és megláttuk a zászlóerdőt, tudtuk, itt csakis nyerhetünk.

- Mit mond egy ilyen fontos találkozó előtt a kapitány?

- Sok okosságot már nem! Sokkal fontosabb egy-egy pacsi, egy vállon verés, vagy egy összenézés. Ezen a meccsen ez működött, mindenki tudta a dolgát, hatalmas tűz dolgozott bennünk.

- Mikor hitted el, hogy meglesz a bajnoki cím?

- Amikor lecseréltek, és leültem a padra, akkor tudatosult bennem, hogy ezt a meccset megnyerjük, mi leszünk az aranyérmesek.

- Ott vagy a meccseinken. Ilyenkor elindulsz egy-egy lövésre, lendül a kezed, vagy a lábad?

- Érdekes, de nem! Inkább figyelek, nézem a játékosokat, a reakciókat. Érdekes helyzetek alakulnak ki egy-egy meccsen belül, hiszen ha gólra gól a válasz, akkor jönnie kell egy védésnek, hogy ez megtörjön. Ekkor figyelem a kapusokat, hogy ezekre a helyzetekre miként reagálnak. Érdekes ez. De az is, hogy a közönség mekkora segítség lehet a meccsen. Mert ha ők is egységesek, akkor hihetetlen energiát képesek adni. Ez is fontos, mert ők hatalmasat tudnak tolni a csapaton, ezt tudom, mert rengeteg segítséget kaptunk tőlük.